Roger Scruton is érzékelte a problémát, amikor a modern kultúráról szóló könyve elején kifejti: a kultúrán való újkori gondolkodás két fő árama közül a Johann Gottfried Herderrel induló szerint a kultúra a nép éltető eleme, a nyelv és a kulturális hagyományok alkotják a nemzetet, beleértve a folklórt is. Herder nyomán a romantikusok, Schelling, Schiller, Fichte, Hegel és Hölderlin egy nép lelkisége kifejeződésének tekinteték a kultúrát, amely egyben társadalmi tagságot is jelent. Ezzel szemben Wilhelm von Humboldt és követői műveltségként értelmezték azt, s ők teremtették meg a magaskultúra arisztokratikus eszményét. Herder felfogása partikularista, Humboldté univerzalista. Leszámítva, hogy szó szerinti értelemben ma már se hagyományos nép, sem arisztokrata elit nincs, amelyet egyszerre utálhatnának maradiságukért (ha tetszik: konzervativimusukért) a haladók, Scruton nem választ a kettő közül: „mint tanult ember, Humboldttal szimpatizálok. Mint régimódi angol, Herder felé hajlok”. Tessék, populizmus és elitizmus közt még az eliten kívülálló módon elitember Scruton sem tud dönteni.
A populizmusnak megvannak a maga veszélyei, de a mai európai helyzetben szerintem inkább vérfrissítő, pezsdítő tényező. Ha eltéved az elit, nem árt kicsit beolvasni neki, de a populizmus nem feltétlen kell, hogy elitellenességet jelentsen, elitellenesség alatt az egyenlősítést és bármiféle elitet értve. És az sem baj, ha az elit leszokik a nép lenézéséről. Legyen már kicsit nagyvonalúbb a hétköznapi emberek problémái iránt, főleg hogy számos tekintetben maga az elit is hétköznapi ember: például az egyetemi emberek (a par excellence „értelmiség) aztán tényleg a legtipikusabb középosztálybeli polgári életet éli. Az sem épp utolsó, ha a populizmus éppen a nép anyagi jólétének előmozdítását is jelenti – elvégre a rendszerváltáskor azt hittük, pár év, és osztrák színvonalon fogunk élni.
Ahogy a falig érő konszenzus és a falig érő liberalizmus sem volt építő dolog, úgy a falig érő demokrácia se lenne az – bár ahhoz leginkább egy másik populista dolog szükségeltetne, nevezetesen a közvetlen demokrácia. Annak baloldali hívei azonban sosem ismernék be, hogy lényegileg populista intézményt támogatnak. Attól még azonban, hogy a politikus a nép kegyét keresi, és populista avagy demokrata, még az állam berendezkedése nem lesz populista, nevezetesen a képviseleti demokrácia és más pufferintézmények, valamint a jogvédő intézkedések érvényben maradhatnak.
*
Ezzel együtt azonban az elitnek is van joga a létezéshez, véleménye kifejtéséhez is.
Az nem jó fejlemény, ha a politikain kívül minden más elit páriának van nézve.
Az értelmiség-vita pedig kicsit félrecsúszott: akik szidják az értelmiségi megközelítést, amúgy joggal, világnézetet és attitűdöt is tulajdonítanak ennek a szerepfelfogásnak, olyat azonban, amelyet sok, hétköznapi értelemben értelmiséginek tartott ember nem tart magáénak.
S mit mondjon magáról egy, a felvilágosult-forradalmi értelmiségi szerepfelfogást elutasító ellen-értelmiségi (ellenforradalmár, reakciós értelmiségi?) Az nem válasz, hogy ez ellentmondás, ez pusztán a válaszadás nyegle megkerülése. Ha meg görcsösen kerüljük az értelmiségi szó használatát, az megint csak felszínes reakció. Ha úgy, ahogy van, töröljük az ellen-értelmiség szerepkörét, akkor meg feladtunk egy frontvonalat, csak azért, hogy nehogy leértelmiségizzenek minket. Jó az nekünk?
És az értelmiségi, mint akármelyik másik állampolgár, miért is ne szólhatna bele a politikába? A világmegváltó értelmiségi gőg kétségkívül visszataszító, és bizonyára az értelmiségi gyakran nem sejti, hogyan is működik a háttérben a politika. De a politika felé való morális elvárások nem az értelmiségi sajátjai: a politika felé való értelmiségi elvárások leginkább bizony a populizmus célzottjainak, az úgynevezett hétköznapi embereknek a sajátjai.
Még egy csavar: azt magyarázni bennfentes módon, hogy a politika igazából csak a hatalomról szól – nos, ténylegesen ez a nagybetűs értelmiségi gőg. Mert azért elég fura, amikor hatalommal nem rendelkező, de facto értelmiségi szerepkörben tevékenykedők (egyetemi tanár, újságíró), akik egyébként joggal utasítják el a felvilágosult értelmiségi-kultuszt, a ló másik oldalára átesve a hatalom gyakorlói helyett is elkezdik isteníteni a hatalmat. Már a látványától is megrészegülnek, és potenciálisan jóra használható dolog helyett önmagában vett jónak és végcélnak tekintik. A hatalom kívülálló szemlélőiként, kibicként jobban imádják a hatalmat, mint annak gyakorlói.
A politika persze szól a hatalomról, s ezt gyakran nem hajlandóak tudomásul venni az értelmiségiek, de hogy morális töltetének nem kellene lennie, az értelmiségi öncsalás. Hozzátartozik a dologhoz, hogy a hatalomtechnika és -mánia az egyetemi életben is jelen van. Hajaj! Mennyi ott az intellektuális feudum, meg sem lehet számolni! De hogy az értelmiségi ne mondjon véleményt a politikáról, miközben mindenki politizál a kocsmában és a híradó előtt, ez utópikus elképzelésnek tűnik. Az persze igaz, hogy az értelmiségi teljesen el van tévedve, amikor úgy gondolja, hogy a politikusnak éppen az ő és barátai ideáit kellene egy az egyben megvalósítania, és ezért kis csoportja természetes módon jogosult a folyamatos tanácsadószerepre.
De azért a két szélsőség közt sok a köztes árnyalat. Azt mondani, hogy az értelmiségi ne szóljon bele a politikába (csak mert értelmiségi), olyan, mintha azt mondanánk, hogy a szülők és a diákok ne mondjanak véleményt a tanárokról, mert nem értenek a tanításhoz.
*
A natio és az aristoi, nép és elit azért a történelem folyamán csak egymásra volt utalva. Természetes arisztokrácia, elit mindig lesz. Néha azonban nem árt a fejére koppintani, mint például amikor az Egyesült Államokban a keleti parti elit és a mocsárlakók, vagy az EU-s brüsszeliták elszakadnak a valóságtól. És a szabadon lebegő értelmiségieket sem ártana lekötni, hogy legyen felelősségük. Az viszont szükségszerű, hogy ha megy az egyik elit, a helyére kerül másik. Amennyire lehet, meritokratikus módon, érdemalapon.
Happy end és megoldás nincs. Egyrész-másrészt sincs. Úgy látszik, a feszültségek elsimíthatatlanok elit, értelmiség, nép és populizmus körül. Marad mindegyik, a nép, az elit, azok igényei, és a köztük lavírozó politikus. Néha egyiknek, néha másiknak kell többet elviselni. Amíg demokráciát játszunk, addig a populizmus elkerülhetetlen. Én maradnék egyszerre elitista és populista, középút nélkül. A feszültség azonban: energiát termel.